Katalin

Apai nagyanyám egy özvegy emberhez ment feleségül.
Nagyapámnak voltak gyermekei az elsö házasságából, ami nagyanyámat nem zavart.
Szeretettel felnevelte öket a saját 3 gyereke-köztük apám- mellett.

Múltkor találkoztam valakivel, aki Károly nagybátyámra (apám féltestvére) még emlékezett.
Karcsi bácsi mozdonyvezetö volt, és egyszer beleugrott egy szarvas a mozdonyba.
Jól ugrott, mert kiverte az üveget és nagybátyám egyik szemét.
Markánsan nézett ki a fekete kalóz kötöjével.

Második világháború vége felé nagyanyám otthon volt Katalinnal és nagynénémmel.
Katalin az egyik mostoha fia neje volt, 8 hónapban várandós.
Egy frontszabadság eredményét várta nagy örömmel.

Lassan jöttek a hirek, hogy a vörös hadsereg egyre elöbbre nyomul, a határ felé.
Walther Schulenfeld Hamburgból és Werner Dettmar Magdeburgból rövid állomast tartottak nagyanyámnál.
Ez a két német tiszt ment visszafelé Németországba.
Egy és más  rémtörténeteket meséltek a "dicsöséges" vörös hadsereg katonáiról, illetve azok magatartásáról.

Apám és fivérei katonák voltak, nagyanyám egyedül volt Mici nagynénémmel és Katalinnal.
Nem félt, és Katalin sem.

Mici nagynéném félt, és mind olyan sok fiatal nö Sopronból a Fertörákosi köfejtöbe ment.
Iszonyatosan néztek ki, midenféle régi kacatokba öltöztek és összevissza mázolták magukat korommal, hogy vénnek nézzenek ki.

Nagyanyám megköszönte a német tisztek figyelmeztetését, akik indultak tovább, *Heim ins Reich*.
1945 április elsején bevonult a vörös hadsereg Sopronba.
Nagyanyám szépen kitette az ezüst evöeszközt, mindenféle más ezüstöket és ékszereket az ebédlöasztalra, gondolta, ha ezt meglátják  nem bántják öket.
Katalinnak volt annyi esze, hogy gyorsan mindent elásott a sárgarépák közé a kertbe.

Halloták az oroszok elörenyomulását, sikoltozásokat és sirást.
Az orosz katonák nem sokat teketóriáztak a nökkel.
Demonstrálták ezen a módon is a gyöztesek elöjogait.
Nagyanyám mondogatta Katalinnak, menjen el hátul a kerten fel a temetöbe, és bújjon ott el.
Katalin csak nevetett, a pocakját gondolta védöpajzsnak.
Bizonyos idö múlva a sikoltozások, könyörgések és sirás mégis megingatta bátorságát.

Egyedül volt a két nö, nagyanyám a cselédeket hazaküldte a saját családjukhoz.
Katalin meggondolta magát a kinti zajok hallatára, és el akart ´menni.
Nagyanyám elmondta , hogy jusson el biztosan a temetöig.

Csendben kiment a házból, és elindult a kert felé.
Késö volt.
Már katonák álltak a ház elött, és meglátták.
Katalin el kezdett futni a kert vége felé.
Egy katona bele eresztette a géppuskatárat.

1945.április 4. meghalt meg nem született gyermekével együtt, 28 évesen.
Nagyapám és Katalin férje eltüntek a háborúban.
Katalinról sajnos nincs képem.

                                                   
                                                                 Nagyapám.